Persze

 Persze, hogy segítünk. Ez a dolgunk. Magyarok vagyunk.

Hiszen látjuk, hogy mennyi belvíz van, látjuk, hogy sorban mennek tönkre életek…romba dőlt házakban van az utolsó remény már,ott az omladozó melléképületben az a néhány tyúk ami megment a hó végi éhezéstől.

Mert keserves dolog ám 38 ezerből - ami valódi rokkant-nyugdíj- homokot venni. Lehetetlen.

Persze az ember aládúcolja a gerendákat. Megpróbál megtenni mindent, hogy mentse a világát, de a fal csak reped tovább, a belvíz nem látja, hogy mit tesz tönkre. Egy keservesen végigdolgozott élet utolsó bástyáját. Ilyenkor csak a segélykiáltás marad, amit meg kell, hogy halljunk.

Persze a dóci önkormányzat messze van, oda már nem hallani. Pedig arra felé nincs is nagy hangzavar, a belterület viszonylag magasan van, az új uniós játszótér sem áll vízben.

Persze, hogy nekiindulunk. Lett megszorult szivattyú, amit az autószerelő rendbe tesz, találunk traktort, amit a polgárőr kezel, a hatodik embernek pótkocsija van, amivel az egész felszerelés Bodorszékre a tanyavilágba kerül. Nincs segítő kezekben hiány.

Persze nem is kell más. Csak akarat, összefogás, a kölcsönös segítségnyújtás öröme. Mert minden megváltozik, ha együtt akarjuk a változást. Ezért lettünk JOBBIKOSOK.

                                                                                  DudásZoltán